Vonzások és választások

– Elég mozgalmas gyerekkorod volt, költözések és iskolaváltások sorozatával. Hogyan tudtál beilleszkedni?

–  Valóban elég sokat költöztünk, mire végre megállapodtunk a Belvárosban. Életem egyik legboldogabb korszakát töltöttem a Váci utcai Ének-zenei Általános Iskolában, sok máig meghatározó barátra leltem és itt kerültem kapcsolatba a zenével is. Középiskolába eleinte a Fazekasba jártam, amit nagyon nem nekem találtak ki. Az egyetlen jó dolog, ami ott történt velem – már azon túl, hogy ott találkoztam Kovács Ákossal –, amikor a gimnázium kórusával kiutaztunk Németországba 1984-ben, az első év végén. Hatalmas élmény volt, akkor jártam először Nyugat-Európában. Ott nyílt ki a szemem a világra, zeneileg is.

Ma már el sem lehet képzelni, mekkora volt a kontraszt a két világ között.

Akkor már tudtuk, hogy vannak menő ruhák, finom csokik, szuper hangtechnikai eszközök, néha-néha láttunk is egyet, de amikor kint megláttam egy óriásplakátot, lecövekeltem előtte, hogy mennyire menő, milyen jól néz ki. Ráadásul egy nagyon kedves családnál laktam, akik látták, hogy erősen vonzódom a zenéhez, ezért összeállítottak egy válogatás-kazettát az akkori menőkkel: az Alphaville, a Wham, a Duran Duran és a többi sztárzenekar slágereivel – azt a kazettát rongyosra hallgattam, egészen az érettségiig. És hát a Fazekasban találkoztam Kovács Ákossal, akivel együtt kezdődött a pályafutásunk. De mindezt leszámítva nagyon nem éreztem magam jól ott, második év végén már depressziós voltam, drága anyai nagymamám akkor mentett ki onnan. Visszamentem a Belvárosba, az Eötvös József Gimnáziumba. Hazaérkeztem: az a környék volt igazán az otthonom: imádtam a 2-es villamossal járni, a Duna-partról besétálni a suliba, ahogyan korábban a Váciba is. Harmadik félévkor, szó szerint az utolsó pillanatban sikerült átmennem. Azonnal éreztem, hogy újra megtaláltam a helyem, annyira, hogy már azon a télen elkezdtem írni az első dalaimat. Az „Induljon a banzáj” zenéje például egy hónappal azután született, hogy bekerültem az Eötvösbe.

Tetőtérből Bonanza

–  Emlékszel, mi volt az első hangszered?

–  Egy Casio MT-210-es volt, beépített dobgéppel. Egyik ismerősöm rokonain keresztül tudtuk megvenni, az akkori Nyugat-Németországból.

–  Szóval az Eötvössel indult a banzáj. Illetve akkor még „Az első bál” volt a címe.

–  Igen, és a zenekar neve is Tetőtérbeépítés volt még, az énekes pedig Nyéky Boldizsár volt, akivel barátságunk mindmáig megmaradt. A régi élményeket a közeljövőben szeretnénk feleleveníteni, már gyűjtjük a szövegtöredékeket, foszlányokat és a régi demófelvételeket arról a 4-5 dalról, amelyeket iskolai napokon, illetve szalagavatókon anno előadtunk.

–  Aztán a rendszerváltoztatás küszöbén a Bonanza Banzai indult útjára, amiről elmondhatjuk, hogy az első igazán modern zenekar volt, a nagy klasszikus rockbandák és az alternatív zenei irányok után. Ráadásul szerencsés időben, szinte a légüres térbe robbantatok be a 90-es évek közepén feltűnt eurodance- és rap-előadók előtt.

–  Valóban pont jókor érkeztünk. A zenéink felfokozott, eufórikus hangulatot árasztottak éppen akkor, amikor az ország is épp ilyen hangulatba került – talán ez is magyarázza a sikerünket. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni a közönség felénk áradó szeretetét. A fiataloknak mindig is szükségük volt zenei kapaszkodóra, a legtöbbjüknek a zene ma sem csupán kikapcsolódás, hanem egy biztos pontot jelent a folyton változó, bizonytalan életükben. Akkor persze még nem sejtettük, de fantasztikus érzés, hogy az Induljon a banzáj máig meghatározó eleme a magyar popkultúrának.

Mestersége(s) címere

–  Ahogy sok minden, a zenei generációs szakadék is sokkal mélyebb ma, mint anno a mi szüleink és köztünk volt. Sokan a Bonanzára is azt mondták akkor, hogy gépzene, akkor mit mondanának ma?

–  Na igen. Amikor anno az első interjúinkat adtuk és szóba került, hogy számítógépeket is használunk a zeneszerzésben, a riporter annyit mondott: akkor ti nem is tudtok zenélni? Vicces volt ezt hallani annyi év klasszikus zenetanulás után.

–  Ma már viszont nem csupán a számítógép, hanem egyenesen a mesterséges intelligencia a fő munkatárs. Te használod?

–  Persze. Igazából a tudtomon kívül már kábé tíz éve. Ez nem egy új technológia, csak most került reflektorfénybe. Az általam lassan 30 éve használt zeneszerkesztő program például – az egyes verzióval kezdtem, most a 15-ösnél tart – körülbelül tíz éve, amikor dalt írok, egy felugró ablakban kínálja fel, hogy amennyiben igénylem, szívesen ad ötleteket a dal folytatására. Nem szoktam ezzel élni, de kérhetném. Az AI a filmben és a fotózásban még régebben jelen van. Nem új tehát a technika, érdekes módon most ugyanazok háborognak, akik anno a számítógép segítségével írt zenék ellen tiltakoztak.

–  Azért én úgy láttam, te kézzel játszod be a dallamot a programba…

–  Nincs jelentősége: a dallam és maga az alkotás az emberből indul el. Hogy ezek után milyen eszközöket használ, milyen ecsettel színezi végül a képet, teljesen mellékes. A pillanat az érdekes, amikor valami megszületik. A technika nem egyenrangú partner, csak segédeszköz, semmit nem csinál magától, csak részfeladatokat végez az alkotásban. És végül, ne felejtsük el, a technikát ki lehet kapcsolni, a mesterséges intelligenciát futtató számítógépeket is – ha kihúzzuk a konnektorból, onnantól kezdve nem létezik.

–  Lehet, hogy a klasszikus értelemben vett, nagy hangszertudással bíró zenei tehetségek köre most kibővül a jól promptoló szakemberekkel?

–  Azért ez nem ilyen egyszerű. Amikor én zenét szerzek, nem játszom el kétszer ugyanazt – az AI pedig állandóan ismétel, minden dallama egysíkú és mesterkélt – nézzük csak meg az ilyen videókat, hangokat. Csupán a jó promptolás nem elég. Az AI nem helyettesíti a zenei tehetséget, de sok pepecseléstől szabadít meg és rengeteg időt spórol meg nekünk. A Bonanza idején a stúdióban például egy-két kütyüt leszámítva minden analóg volt. Órák teltek el azzal, hogy bekapcsoltuk a hangszereket, beizzítottuk a pultokat, a szalagos magnót. Szinte soha nem jutottunk el egy nap alatt a dal feljátszásától a keverésig, ez egyszerűen nem fért bele időben. Másnap meg kezdhettük újra elölről a bekapcsolással. Most ott tartunk, hogy bármilyen ötletemet feljátszom, csak elmentem, és akkor folytatom, amikor csak akarom, ha éjjel kettőkor, hát akkor. A keverés fázisai és egyéb műveletek rettentő sok időt vettek el, ma ez a mesterséges intelligencia segítségével mindössze 5-10 perces munka. Aki hozzám hasonlóan családos ember, tudja, milyen értékes az a jó néhány óra, ami így felszabadul. A technika vívmányait amúgy is nagyra értékelem. Most például nem állhatnék újra színpadon, ha nincs közösségi média. A Bonanza és a Fresh után nagyon sokáig voltam a háttérben, különböző produkciók mögött dolgoztam. A közösségi médiának hála egy-egy dal most már nem sokkal a megszületése után a közönség előtt van.

A közönség szeretete

–  A közönség pedig úgy tűnik, türelmesen megvárt. A Hauber Zsolt X Bonanza Banzai koncertek már kinőtték az Akvárium Klubot.

–  Igen, ez egy gyönyörű történet. Amikor a Covid idején elkezdtem a közösségi médiában a „Hauber Zsolt újra játssza” sorozatomat, az váratlanul nagy sikert aratott. A nézőközönség „kemény magja”, egy Olaszországban élő magyar hölgy elmondta, mennyit jelentett számára a bezártság ideje alatt a sorozat és ő javasolta, hogy állítsam újra színpadra ezeket a slágereket. Így aztán ez egy visszafelé működő történet, tehát elsősorban nem én kerestem a nagyérdemű tetszését, hanem a közönség igényelte a koncerteket. Az ő szeretetük élteti ma is az előadásokat: minden egyes koncertünk egy-egy örömünnep, a dalok és a régi emlékek összehozzák a közönséget. A nálam tíz évvel fiatalabb zenésztársaim is mind Bonanza-rajongók voltak, a nézők közül egyre többen hozzák el a gyerekeiket, szóvalszinte egy nagy családdá kovácsolódtunk össze az elmúlt idő alatt. A Hauber X folyamatosan fejlődik, úgy érzem, mára megtaláltuk a helyünket, ez mind a közönségnek köszönhető: jönnek, viszik a hírünket, szerveződnek a csoportok, élő közösség jött létre. Szabályos hiányérzetem van most az ünnepi leállás miatt.

–  A leállás, gondolom, egyben készülődés az áprilisi nagy koncertre.

–  Folyamatosan dolgozunk rajta. Ez jóval nagyobb koncert lesz, mint az eddigiek, a színpadi méreteket, az előadott dalok és a fellépő zenészek számát is tekintve. Általában mindent én tartok kézben, magam készítem a vizuális elemeket a színpadra, programozzuk a világítást, minden egyes lépésnél ott vagyok. És persze próbálunk a zenekarral, egyszóval hamar elröpül a koncertig hátralevő idő. Utána máris nekiállok a következő nagykoncert és az akusztikus előadásunk megszervezésének. Ezt 2025-re terveztem, de idén mindenképpen megcsináljuk Végh Balázs dobossal és Nemóval, aki basszusgitáron játszik majd. Na ez lesz az, amikor minden gép kiszáll a történetből, csak a hangszereké lesz majd a főszerep.

Biztos alapokon

–  Hogy fogadja mindezt a család? Tovább viszik a gyermekeid a zenélést?

–  A két fiam között tíz év van: az idősebb egészen ügyesen zongorázik, elképesztő hallása van. Vannak már közös dalaink, a szerzőtársammá lépett elő. A kicsi az előadóművészet iránt érdeklődik, háromévesen már több mint tíz dalt tudott fejből.

Újra otthon

–  Nem sokkal ezután költöztél a II. kerületbe.

– Régi vágyam volt, hogy a zöldben éljünk. Most igyekszem úgy alakítani a mindennapokat, hogy ki se kelljen mozdulnom a kerületből. Elég rosszul viselem a budapesti közlekedési kultúrát, úgyhogy nekem ez így nagyon megfelel.

–  Többször voltál nagyon fent és eléggé lent, de mostanra ismét megtaláltad a helyed.

–  Valóban egy nagy hullámvasút volt az életem. Egzisztenciálisan, fizikailag és lelkileg is többször kerültem padlóra, de a sors valahogy mindig kegyes volt hozzám. Sosem voltam vallásos, apám ezt nem is engedte volna, de körülbelül 10-15 éve tudtam meg, hogy anyai nagymamám, aki sokat törődött velem, csecsemőként titokban elvitt megkeresztelni. Egyre többet gondolkozom azon, hogy ennek szerepe lehet abban, hogy mindig ki tudok jönni a gödrökből és helyre tudom tenni az életemet. Úgy érzem, nem lehet véletlen, hogy ennyi mindent túléltem, hogy most 57 évesen lelkileg, fizikailag és szakmailag megint eljutottam egy szép állapotba, hogy újra érzem, hogy szükség van rám, és szeretettel fogadják azt, amit csinálok. Boldog vagyok, hogy újra otthonra leltem.

Kép és szöveg: Regős Zoltán, Kettő-Három