A keresztény naptárban december 13-án Szent Lúciára, a látás és a fény védőszentjére emlékezünk, de a magyar falvakban ehhez a naphoz egy egész varázslatos szokásvilág épült. A Gergely-naptár bevezetése előtt ez volt az év legrövidebb napja, ezért hitték úgy, hogy ilyenkor könnyebben mozognak a „gonosz erők”, és vékonyabb a határ a látható és a láthatatlan világ között.

A legismertebb hagyomány a lucaszék készítése: Luca napján kezdték faragni a különleges széket, többféle fából, lassan, „minden nap egy kicsit” haladva. A hiedelem szerint aki szenteste a templomban ráállt, felismerhette a boszorkányokat a gyülekezetben, ám utána menekülnie kellett, mákot szórva maga mögé – innen a mondás: „Lassan készül, mint a Luca széke.” Ugyancsak ma ültetik sok helyen a Luca-búzát is; ha karácsonyra szépen kizöldül, bőséges termést és jó évet ígér a háznak.

A lányok számára a nap a férjjóslás ideje is volt: neveket írtak cédulákra vagy gombócokba rejtették a leendő kérők nevét, és amelyik cédula megmaradt, illetve gombóc elsőként feljött a víz tetejére, az mutatta a jövendőbelit. Közben időjósló praktikák – például a sózott hagymalevelek vizsgálata – jelezték előre a következő év hónapjainak időjárását. Ugyanakkor Luca-nap a női munkatilalom napja is volt: nem volt szabad mosni, varrni, fonni, mert úgy tartották, szerencsétlenség érheti a házat vagy a jószágot.

Ma mindezek a szokások főként iskolai és múzeumi foglalkozások, családi játékok formájában élnek tovább. A lucabúza-ültetés, a férjjóslós tréfák és a boszorkánytörténetek már inkább az adventi hangulat részei – emlékeztetve arra, hogy a legsötétebb napok után valóban közeledik a karácsony fénye.

Kép: ChatGPT – powered by Kettő-Három